Előzményként csak röviden foglalnám össze, hogy félek a vezetéstől. Már 2014 novemberében téma volt ez az életemben. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy lassú folyamatban kezdtem hangolódni arra, hogy én bizony szembenézzek ezzel, és a budapesti forgalomba vetem magam gyakorlásképp. Az első állomása ennek 2015 februárjában volt. Nagyon-nagyon lassú volt a folyamat tehát, hiszen novemberben volt a következő alkalom, amiről be is számoltam.

No, ehhez képest, dimenzióugráson mentem keresztül. Idén tavasszal komoly döntést hoztam, mégpedig, hogy de bizony én vezetni fogok. Adott volt egy feladat, a Balatonról visszajönni egyedül Budapestre. Tudtam, hogy gyakorlásképp először „kísérettel”, azaz halált megvető bátorságáról tanúbizonyosságot tett fiatalember mellett, bizony én fogok levezetni a "magyar tengerhez", majd utána vissza már egyedül.

Akinek van fóbiája, az tudja, hogy mekkora stresszt tud okozni csak a lehetősége is annak, hogy olyan helyzetbe kerülünk, ami félelmet okoz. Talán a legjobban szemlélteti ezt Bear Grylls, Töréspont című sorozata. Félelmeivel küzdő embereket a vadonban szembesít, a retteget helyzetekkel, és meglepően jó pszichológiai érzékkel, egyre nagyobb nyomás alá helyezve őket próbálja kigyógyítani, a vállalkozó kedvű, változásra kész alanyokat, a számukra korlátozást okozó félelmekből. Mivel nekem nem volt lehetőségem Bear-rel konzultálni, és a vezetés fóbia is egy olyan helyzet, amit csak gyakorlással lehet megoldani, nem volt más út, vállaltam, hogy bizony megoldom a fent említett feladatot, és hazajövök a Balatonról. Ahogy közeledett az időpont, viszont egyre csak gyűlt bennem a feszültség. Próbáltam Interneten utánajárni, hogyan lehet kezelni a vezetésfóbiát, de nem sok mindent találtam. A tanulóvezetők aranyköpésein hihetetlen jókat kacagtam, az egyetlen használható tanács pedig az volt, amit egyébként is tudtam, hogy csinálni kell. Köszi, de hogy szedjem össze a bátorságom, hogy bele merjek kezdeni, és hogy ne hányjam magam össze, vagy ájuljak el a kocsiban indulás előtt. A folyamatos remegés, mint tünet már luxus lenne, ha eltűnne, ahhoz ragaszkodom, annyi kell. Szerintem nincsenek nagy elvárásaim.

Magam kellett valami megoldást találnom, ami végül egy három lépésből álló stressz kezelési mód lett.

Először is, összeírtam egy listát arról, mitől rettegek, majd egyenként átbeszéltem azt sofőrökkel, ki, mit ajánl, mennyire reálisak azok, és mit lehet tenni ellenük. Ezzel gyakorlatilag racionalizáltam, és szembenéztem a félelmeimmel. A lista önismereti szempontból is hasznos volt a számomra, hiszen a vezetés szimbólumán keresztül, az élet egyéb területeire is érdemes ránézni, mitől félünk.

Másnap összeírtam, hogy miért szeretnék vezetni, miért akarom én ezt megtanulni. Legnagyobb meglepetésemre, hosszabb volt a pozitívumok listája. Ezzel a lépéssel tudatosítottam a motivációm.

A harmadik fázis az volt, hogy kontrolált körülmények között felkészüljek.

Ennek keretén belül beültem az autómba, és csak ültem. Pihentem. Járattam a motort, beizzítottam a fűtést, és a rádiót, és mindent végig nyomkodtam a kocsin, amit csak értem, és találtam. Kipróbáltam, beállítottam, le- és kitakarítottam. Aztán zárásképp felragasztottam a T betűt a fenekére, és visszaülve a kocsiba térképeket tanulmányoztam, útvonalakat, forgalmi adatokat, műholdképeket nézegettem. Esténként a felkészüléshez tartozott, hogy betanultam az útvonalat, amerre menni terveztem. Megnézegettem Google Earth-ön utcáról, utcára a kritikus csomópontokat. Ezen periódusban KRESZ teszteket is csinálgattam hangolódásképp. Ha valamelyik szituációban nem volt világos a vonatkozó szabály, arra rákérdeztem.

Ezek után jött el a pillanat, hogy leizzadva, de sikerrel visszahoztam a kocsit Budapestre. Még véletlenül se higgye azt senki, hogy ilyen egyszerű happy enddel végződik ez a történet. Nem hiszek abban, hogy egy sikeres út, évek alatt rögzült félelmeket felülírna. Nem élveztem az utat, és nem éreztem a vágyat, hogy én másnap is vezessek. Tudtam, hogy még nem fejeződött be a munkám magamon. Nem javult a helyzet, nem csökkent a szorongás sem.

Hétvégén, mikor egy kedves barátnőmnek meséltem a vezetés dilemmámról ő is az egyetlen használható tanáccsal vígasztalt, csinálni kell, gyakorolni, beülni a kocsiba, és menni. Legnagyobb támogatásként, értékeltem is, beült mellém, és elvittük együtt lemosni a kocsit, no meg bevásárolni. Két necces helyzetem is volt. Annyira féltem a vezetéstől, és annyira túl akartam esni a szituáción, hogy bizony nem tiszta helyzetekbe is befordultam autók elé. Akkor tudatosodott bennem, hogy ha nem csökkentem valahogy a félelmem, a szorongásom, a kézremegésem és a szapora légzésem, pulzusom, akkor előbb utóbb bajba kerülök a forgalomban.

A ma reggel hozta meg az áttörést.

Tegnap este, mikor ki kellett mennem a barátomért a reptérre, gyakorlatilag a „vészhelyzet” adta a bátorságot, hogy egyedül, este megoldjam ezt a számomra nagy feladatot. Hihetetlen pozitív löket volt, hogy megoldottam a kihívást, viszont még itt is félelem, és szorongás vegyült a sikerélményembe.

De, nem, nem ez volt ami, átlendített a holtponton. Ami az áttörést hozta, az a reggeli reptér-Budapest utam volt, ahol gyakorlatilag a félelem listám elevenedett meg előttem, annak kivételével, hogy nem öltem embert, és nem okoztam balesetet. Nem tudtam merre kell menni, elrontottam felhajtót, autópályára keveredtem matrica nélkül, és lerobbant alattam az autó a 4x4 sávos Üllői út közepén, feltartva ezzel jó pár autóst, és bizony jó nagy problémát okoztam a közlekedésben a többieknek.

Ennél fantasztikusabb dolog, viszont nem is történhetett volna velem. Gyakorlatilag azzal, hogy megtörtént, majdnem minden, amitől féltem, eltűnt a hatalmuk felettem. Megoldottam. Az összes problémát, amivel szembesültem, megoldottam. Nem pánikgörcsös félelemből, másokra hagyatkozva, hanem higgadt nyugalommal, önállóan, egyedül.

Elrontottam a lehajtót, és a GPS rossz helyre vitt? Egy kapuval lezárt iparterület elég egyértelmű. Megfordulás, és vissza az elrontott lehetőséghez. Kocsit azért magamra zártam, mert, ha ott megpocsékolnak, sose találják meg a hullám.

Eltévesztett autópálya felhajtó matrica nélkül? Három km után, első lehetőségnél visszafordító. 32 ezres büntetés pedig tanulópénz. Most már sose felejtem el, hogy kell a reptérről a centrum felé fordulni. Amúgy meg Szolnokról is visszajöhettem volna Budapestre. Gondoltam, hogy az első benzinkútnál csörgök a főnökömnek, hogy bizony most én autóvezetési rutint szerzek.

Kuplung probléma az Ecserinél? Vészvillogó, egyesben küzdés. Gondoltam, ha nem indul, kiszállok, és közlöm a sorral mögöttem: „Nézhetitek is, de ha segítetek tolni, gyorsabban végzünk.”

Volt, aki dudált, volt, aki türelemmel várakozott. Volt, aki agresszívan került ki, volt, aki csak állt mögöttem, de nem azt éltem meg, hogy béna vagyok egy T betűs kocsival az út közepén, hanem azt, hogy egy technikai problémával küzdő autós vagyok, aki a tőle telhető legjobb módon próbálta menteni a menthetőt, keresztül verekedve 3 sávon, majd felállva a járdára.

Eufórikus hangulatban kerültem, azáltal, hogy az irracionális félelmeimmel megküzdve nyertesen szálltam ki a kocsiból, biztonságos helyre parkolva azt. Hálás lehetek a kis autómnak is, hogy végül elromlott kuplunggal, de „hazahozott” kettes sebességi fokozatban, és nem hagyott az út szélén, no meg nem Vecsés felé menet az autópályán.

Hogy mi lesz ezek után? Szerviz, nagy generál, és őszintén mondom, hogy alig várom, hogy visszaüljek a lóra, nincs több kifogásom ugyanis, hogy miért nem merek vezetni.

Üdv: Natulcien

Ui.: Mindnekitől elnézést kérek, akit reggel feltartottam.

Képek: Pinterest