Nem is tudom, hogyan kezdjem, annyira nehéz téma ez nekem. Mindig is kemény volt számomra a hibázás megélése, lehetősége, a viszonyunk is nagyon fura volt:  én és a hibázás. Féltem tőle, mint a tűztől, és most is gyomorgörcsöt okoz bármilyen hiba lehetősége. A legkisebbé is. Éppen ezért sokáig úgy éltem, hogy a lehető legkevesebb hibalehetőséggel kelljen számolnom az élet minden területén. Ez egy nagyon fárasztó védekezési mód, és nem is túl egészséges. Önmagunk olyan szintű korlátozása ez, ami nagyban megakadályozza az alkotást, a kreativitást, és önmagunk kifejezését. De sokszor még egy normális, és élhető életet is. Hogy ne hibázzak nem vállaltam konfliktust, nem vállaltam kockázatot és nem léptem ki a megszokott és biztonságos kereteim közül sem. Ennek természetesen aztán meglettek a pszichoszomatikus tünetei is, de az egy másik történet. A lényeg, hogy a hibákhoz fűződő viszonyomhoz a változást, egy barátommal folytatott beszélgetés hozta, mikor is azt mesélte, hogy egy tanára azt mondta neki: “Hibázzatok gyerekek, mert akkor éltek.” Ez akkora szöget ütött akkor a fejemben, hogy szinte éreztem, ahogy befészkeli magát a gondolat a lelkembe, és nem mozdul. Beakadt és egyszerűen nem tudtam tőle szabadulni, mert ilyen megközelítésben még sosem hallottam a hibákról. Én mindent jól akartam csinálni, senkit nem megbántani, semmilyen problémát nem okozni, és mire jutottam vele? Oda, hogy nem élek, csak megfelelek, és meg nem élt vágyak, és lehetőségek feszítenek szét belülről.  

Így indult önismereti utam egyik legérdekesebb szála, a hibákhoz fűződő viszonyom felülbírálása. Természetesen egy hatalmas hibával, de gondolom ez egyértelmű volt a felvezetőből. A hatéves folyamat után még mindig van hova fejlődnöm, de a lényeg, hogy egészséges vagyok, van egy szép családom, és olyan életet élek, amilyet szerettem volna magamnak.  

Számomra a vezetés is például ezért volt egy blokkolt tevékenység, hiszen ott aztán van hibalehetőség, nincs mindenre ráhatásom, tele van váratlan tényezőkkel és nem uralhatok minden lehetőséget, de ez megint megérne egy külön történetet, mégpedig, hogyan tanultam meg vezetni címmel. 

Nagyon lassan jutottam el addig, hogy hibázni nem bűn, és hogy a hibákat meg lehet bocsájtani. 

Na ez a következő állomás, ami még mindig nehézséget okoz, és kisebb-nagyobb mértékben sikerül.  

Legutóbbi hibámat szeretném most megosztani veled, hogy könnyebben meg tudjak magamnak bocsájtani, mert számomra a szembesítés, azaz a hiba felismerése, a felvállalás, azaz a hiba elfogadása, és a hiba kijavítása után következik csak a megbocsátás.  

No és hogyan kapcsolódik mindez a bőrápoláshoz? 

Itt szeretném felhívni a figyelmed, hogy a bejegyzés reklámnak minősül és a Notiono.hu támogatásával készült. 

 A tudatos bőrápolásban nem csak a megfelelő termékek kiválasztása tartozik, hanem a pszichológiai folyamatok tudatos megélése is. Egy ideje ekcémával küzdöttem a jobb kezemen, csak ott, és egyre kellemetlenebb problémát okozott ez, ahogy a pandémia begyűrűzésével egyre többet mostam kezet. Semmilyen krém sem segített, a gyógyszertári ekcéma nagy ágyúk sem, és rengeteget költöttem haszontalan 100 milis kiszerelésű “csodaszerekre”, amiket pikk-pakk elhasználtam a folyamatos kézmosás-krémezés ördögi körben. Már ott tartottam, hogy bőrgyógyász és szteroid, és pszichológus és szomatodráma és nézzünk a jelenség hátterére, mikor jött egy sugallat a nagy semmiből, hogy gondoljam át higgadtan a folyamatot.......mivel mosok kezet?  

Mint egy villanás ugrott be a gondolataimba, hogy ez nem lehet igaz, hogy folyamatosan krémekkel, összetevőkkel foglalkozom, és még a legutolsó körömlakknak is (most túlzok) megnézem az összetevőlistát, és nem tudom, hogy mivel mosok kezet? Elöntött a szégyen, hogy én most nagyon buta voltam. Ez a hobbim, ezzel foglalkozom szinte minden szabadidőmben, s egy ennyire evidens dologra nem gondoltam. Egyszerűen nem értettem, hogyan fordulhatott ez elő, mert biztos voltam benne, hogy ez volt a hiba, és ez okozza hónapok óta tartó agonizálásomat az ekcémával. Az első döbbenet után megnéztem a nagy áruházmárka legolcsóbb, 5  literes kiszerelésű folyékony kézmosójának az INCI-jét, és ledöbbentem. Gyakorlatilag csak irritáló összetevő volt benn, szóval nem volt kérdés, mi tette tönkre a kezem, a hajlam és a megsűrűsödött használat mellett.  

Meg volt tehát a hiba felismerése és a kijavítására rögtön számítógépet ragadtam, és elkezdtem megfelelő kézmosási alternatíva után keresgélni. Rengeteg olyan szappant találtam, ami nem tartalmaz SLS-t és olyan szárító összetevőket, amiket nem tolerál a bőröm hosszútávon.  

Mutatom is a három kedvencem.  

 1. Dr. Bronner's Baby-Mild parfümmentes szilárd szappan

2. Eubos Sensitive parfümmentes szilárd szappan

3. CeraVe Cleansers tisztító kemény szappan hidratáló hatással 

Hatalmas megkönnyebbülés volt a kézmosás onnantól. Az egész családot átállítottam szappanos kézmosásra és minden kézmosási helyet elláttam megfelelően kiválasztott szappannal.  Ez egy majdnem egy éves történet egyébként, és azóta még több tapasztalatot gyűjtöttem mind kézmosás és szappan, mind megbocsátás témában.  

No de térjünk vissza a megbocsájtásra. Én most vallottam, beismertem, felismertem, kijavítottam és ami még fontos, hagytam időt magamnak. Nem lehet mindent, nem lehet azonnal és nem lehet egyből. Vannak pszichológiai folyamatos, melyek az életünk részei: a csalódás, a bánat, a szégyen, a szomorúság, ezek mind-mind fájdalmas érzelmek, de az élet részei és hozzánk is tartoznak. Meg kell élni, be kell engedni, le kell vonni a tanulságokat és tanulni belőle, de el fognak múlni, és egy idő után nem lesz jenentőségük, mert beépültek és a részünké váltak. 

Neked miben kellene megbocsátani magadnak?  

Ui.: köszi, hogy elolvastál, üdv Natulcien 

Ha pedig inkább hallgatnál a témában, itt a kapcsolódó podcast epizód: