A kihívások, akadályok, nehézségek bennem félelmet ébresztenek. Egyébként is lassan kezelem a változásokat, rugalmatlanul és aggodalommal, mindig a legrosszabbra készülve, inkább érjen kellemes meglepetés, ha mégsem dől össze a világ.

Akkor is nehéz alkalmazkodnom tehát egy új dologhoz, ha én választottam, és a saját akaratom érvényesül, legyen szó akár költözésről, akár munkahelyváltásról, akár egy szakításról. No de mi van abban az esetben, ha nem a terveim szerint alakulnak a dolgok, és csak elszenvedője vagyok egy döntésnek, állapotnak, élethelyzetnek, betegségnek, és ezzel a kihívással kell szembe néznem?

A váratlan veszteség, a csalódás, vagy egy kudarc komoly krízis, amit kezelni kell, csak hát nem mindegy hogyan. A gyász kezelésével többen foglalkoznak, ismerjük a fázisokat, és nincs ráhatásunk a körülményekre. Vannak azonban kevésbé visszafordíthatatlan, ám fájdalmas veszteségek is az életben, amit szintén nem szabad elbagatellizálni.

Ha én rossz hírt kapok, vagy nehéz élethelyzetbe kerülök, vagy csalódás ér, azzal kezdem, hogy elmondom a legjobb barátaimnak, a családomnak, a bizalmasaimnak. Ez egy tipikus női megoldási mód, amit ventillációnak nevez a pszichológia. Az a lényege, hogy kibeszéljük magunkból a nehézségeket, de ennek nem ám felesleges szócséplés az igazi értelme. Nem, ennél sokkal fontosabb, hogy minél többször beszéljük át, annál jobban tudjuk összefoglalni a tényeket, körülményeket. Ez az egyik legfontosabb része a kihívás kezelésének, hiszen így rakjuk össze azokat az adatokat, infókat, részleteket, érzéseket, amikkel később „dolgozhatunk” az emésztés, feldolgozás során.

Szóval, első fázisban megy a „válságstábos kibeszélés”. Megfelelő mennyiségű alkohol vagy édesség nagyban hozzájárul az eredményes ventilláláshoz, de ez az állapotot nem érdemes túl sokáig fenntartani. Nem éri meg átváltani energiavámpír, rinya üzemmódba, mert a környezetünk türelme is véges, akármennyire is szeretnek, no, meg nekik is meg van a maguk gondja, és mindenkinek a sajátja a legfájóbb, ezt ne felejtsük. Első fázis ajánlott hossza tehát a csalódás és a kihívás mértékének függvényében nálam: 1-3 nap. (Nem bánok kesztyűs kézzel magammal, és nem vagyok az a siránkozós fajta).

Jöhet a következő rész. Mindenkivel kibeszéltem, kaptam hasznos tanácsokat, tippeket, ötleteket, rendszereztem a fejemben a rendelkezésre álló információkat, és akkor azon kapom magam, hogy egyedül vagyok. Ez az „seb nyalogatós” fázis. Ez a magányos előemésztés, aminek a könnyeink adják az alaphangot. Itt már elmúlik az első sokk, és a harag, meglepetés, döbbenet helyett, jön a fájdalom. A felismerés, hogy akárhány jó tanács, és kedves, szerető ember vesz körül, bizony ezt az egészet én élem meg egyedül. Senki nem érzi át a veszteségem súlyát, senki nem tudja, mennyi fájdalom van a kis lelkemben, csak én. Ekkor a legjobb elvonulni, és kisírni mindent.

Van olyan, hogy tudom, hogy jó lenne sírni, de egyszerűen nem megy kiengedni a gátat. Mivel tudom, hogy meg kell szabadulni a terhemtől, és ennél nincs is ideálisabb hely, mint csendes magányomban a paplan alja, néha bizony rásegítek kicsit. Szomorú könyv: mindig megsiratom, A virágot Algernonnak a végét. Szomorú film kapcsán, bármi jöhet, amiben elpusztul egy kutya. Szomorú zene: Szomorú vasárnap…bármi, ami megfelel egy szimbolikus hányatásnak. Azt olvastam valahol, hogy a depresszióban az a legveszélyesebb, hogy az egyén azt hiszi, az az állapot, amiben van, öröké fog tartani, holott biztos, hogy nem. Ezért jó beleengedni magunkat a sírásba és az önsajnálatba, mert nem fogunk úgy maradni. Ami engem illet, pár óra alatt megunom, hogy bőgök. Az inger is elmúlik, meg a fejem is megfájdul. Ez a legrövidebb fázis nálam: 1 órától azonban 1 napig is terjedhet az ajánlott hossza.

Harmadik lépés következik. Aludtam párat, kisírtam magam, lassan kezdek tiszta fejjel gondolkodni arról, mi is történt velem. Jöhet a „megoldás keresés”. Mivel grafomán vagyok, én mindent leírok. Csinálok egy kis leltárt arról, mi a jelenlegi helyzetem. Majd számba veszem a lehetőségeim. A,B,C és amennyire szükség van verzióval felvázolom a lehetséges megoldási módokat. Megnézem, mire van ráhatásom, és mire nincs. Amire van, arra tervet készítek. Átgondolom, ha kell, újratervezem a céljaim, folyamatosan szem előtt tartva az érdekeim, képességeim, és lehetőségeim. Ilyen módon szemlélve a szituációt, már nem a problémára koncentrálok, hanem a megoldási módra. Mivel nem az érzelmeim vezérelnek már ilyenkor, eltávolodva, kicsit külsőbb szemlélőként tudom nézni, és értékelni a helyzetem.

Kicsit adok a lelkemnek is, azzal, hogy felvázolom a számomra legideálisabb megoldást, legyen akármennyire szürreális is, mint egy ötös lottó nyeremény szelvény nélkül, de miért ne? Ezután felvázolom a számomra elképzelhető legrosszabb, leghorrorabb forgatókönyvet is. Ha ránézek erre a verzióra, általában meglátom, hogy mennyire irreálisak sokszor a félelmeim. Legutoljára a legvalószínűbb menetét vázolom a lehetőségeimnek, ami a fentiek távlatából nem is tűnik már olyan megoldhatatlannak. Ennek az egésznek az átgondolása szintén a pár óra, és 1 nap között szokott mozogni.

Már csak két szint van az emésztésben, az utolsó előtti, azaz a negyedik, a „haditerv”. Pontos, részletes tervet készítek a fentiek alapján, mikor, hova, hogy kell mennem, mit kell csinálom, mit kell elérnem, mit kell tennem, mi lesz a jutalmam, mi az amit elérhetek, és mik a pontos céljaim. Ez a fázis sem tart tovább pár óránál, de érdemes minimum egy nap/szint lépés sebességgel haladni, mert nem siettethetjük a lélek dolgait. Ahogy tán egy indiánok mondás tartja, „meg kell várni, amíg a lelkünk utolér minket”. Hiába van kész a haditerv, ha még mindig a sírógörcs kerülget, és még mindig lóg a szánkból a fagyis kanál, vagy hasogat a másnap.

Utolsó lépésként pedig megjutalmazom magma a fenti tortúráért, és kipihenem magam, mielőtt belevágnék a cselekvésbe. Borzalmasan hosszadalmas, fárasztó, és körülményes ez a kezelési mód, de számomra eddig mindig hasznosnak bizonyult. Lassan 34 életévemre és mögöttem álló nehézségekre tekintve, azt mondhatom, mindig jól jöttem ki emiatt a hozzáállásom miatt az aktuális szituációkból. Csak azért utálom a kihívásokat, mert elvesz minimum egy hetet az életemből a fentiek sora, plusz kimozdít a kényelmes elégedett kis komfortzónámból, és állhatok neki megszokni valami újat. X.év után visszatekintve viszont azt mondhatom majd, de jó, hogy így alakul, mert ebből is rengeteget tanultam, és enélkül nem tartanék most ott, ahol.

Tudom, hogy a fenti fázisok vissza-visszatérhetnek, és újra kell néha tervezni, és jó néha még sírni, de ekkora már abban is biztos vagyok, hogy ez csak az egyszer fent, egyszer lent klisé természetes körforgása, és előbb-utóbb úgyis túljutok ezen is, hogy jöhessen egy következő feladat. Tehát, a konklúzióm, hogy nagyon ki kell élveznem, a két kihívás közti nyugis időszakot, mert ki tudja, hogy meddig tart.

Szép hétvégét. Üdv: Natulcien.

Képek forrása: Pinterest.