Kézzel fogható tagadásommal és a hozzá kapcsolódó gyengeségemmel, a fájdalom befogadásával én személyesen tetoválás alatt találkoztam. Három óra, arra kényszerítve a testem, hogy tűrje, ahogy a művész apró kis tűkkel tűzdelt kínzószerszámával fésülje a bőrömet újra és újra; végig szabdalva a már felsértett bőrfelületet a kívánt szín és árnyékolási technika eléréséért. Sírva röhögtem. Kínomban. Aztán az elmém elfáradt és végre kimondtam, hogy nekem ez nagyon fáj. Nem ámítottam magam azzal, hogy ez semmiség, amit most éppen érzek. Mély levegőt vettem és nem küzdöttem tovább. Beengedtem a fájdalmat az elmémbe és azt vettem észre, hogy könnyebb. A fájdalom csökkent. Katartikus élmény volt.

Egy pszichológus ismerősöm és egy jó barátom is, egymástól függetlenül azt mondták nekem, hogy engedjem meg magamnak a gyengeséget. Lehetek rosszkedvű. Nem kell mindig tökéletesnek lennem. Szerintem ez az önelfogadás legmagasabb szintje. Eltartott egy darabig, míg megértettem, és ezt Dávid neked köszönöm. A fájdalmas tetoválás példájára, mikor a legnagyobb félelmemet kezdtem a tudatomba bengedni, újra megtörtént…csökkent a félelmem és a szorongásom.

Merni gyengének lenni az egyik legbátrabb dolog és hihetetlen erővel jár. Én mindig attól féltem, hogy ha egyszer megengedem magamnak a gyengeséget, akkor úgy maradok. De nem. Azt hallottam valahol, hogy a depressziói is azért veszélyes, mert az alany azt hiszi, hogy az az állapot, amiben van örökké tart. Pedig nem. Előbb-utóbb minden elmúlik, és ez az egyik legpozitívabb gondolat, amit ismerek.

A bejegyzés hangulatát legjobban a Quimby fogta meg. Ildikó, ez tetszeni fog. Elvonatkoztatva attól, hogy a szám konkréten miről is szól, a megadom magam-magam adom szójáték tökéletes.